rem
sánta dög az éjjel
szűk cipő az álom
mezítláb is szorít
lépni akarásom
Úgy kellene
úgy kellene
két talp a padlón
egymás mellett
meztelen
fáradt homlok
hűs tenyérbe kéne
mégsem engedem
úgy kellene
a csorba tegnap
tört darabja
törmelék
összerakni
beleférni
szilánktalan
törne szét
úgy kellene
egy út alattam
ami sose
fogyna el
csiszolatlan
rossz kövekkel
s kanyarodna
hogyha kell
reggel
nyűtt ágy. párna. ébredés.
kávé. újság. el ne késs.
metró. mintha film. pereg.
mozgólépcső. nepperek.
kinyújtott kar. jelbeszéd.
aszfalt. csikkek szerteszét.
rádió szól. zongora.
chopin kartonotthona.
tömeg. sor. ha nagyra nő.
terek. csorba macskakő.
gyűrt ruha. gyors záporok
ablak. napfény. rád csorog.
szökőkutak. öltönyök.
föld alatt és föld fölött.
donor
leült a konyhakőre
pedig nem is volt konyhakő
minden hideg köré zsugorodott
bámulta a kockás linóleumot
a véres kést
a csuklójára tapadt halpikkelyeket
az újságpapíron a még mindig
pulzáló szívet
vigyék el
suttogta valaki
vigyék el innen
ott igazi kő volt
és a szív valamivel nagyobb
indifferens
úgy feküdtem a kés alatt
mint a mindentudó állatok
még zihált bennem az ember
aztán elvéreztem most száradok
nincs már semmi dolgom
lassan kibontom magam a testből
és föntről figyelem ahogy
a műszerek hideg csendje
lassítja a lépteket
valaki a folyosón
anyámnak int rosszarcú stoppos
most együtt utaznak
a tegnapjaim felé
én kiszállok
szörnyen unalmas móka
ez a lenni nem lenni játék
tán ha kitudódna
hogy burok nélkül is létezem
még visszanézek
az üvegajtóhoz lépnek halkan
a testet bámulják
amit a világoszöld anyagon hagytam
láp szussz
kákasóhaj ingó száron
kitin szárad békanyál nyom
ízeltláblehúzó béklyó
hínárnyoszolyából hét tó
sársaru meztelen talpra
összegyűrt túlsó part marka
fű susog óvatos túzok
horizont feszesre húzott
délibábos alkonyfüggöny
sosemvolt kaszanyűg bükköny
kikerült körülnyoszolya
héttavas hínárpocsolya
hálni járó bugabánat
nádszárat taposó lábak
pántlikafű vízrajzfirka
az ég csatornái nyitva
határozók
úgy hordalak arcomon
mint letörölhetetlen mosolyt
és úgy vigyázlak
úgy rejtelek
még magam elől
ahogy reggel
félhomályban
hunyorgom a napot
és a félsz belőlem
úgy fogy el
és úgy hoz el
ez a szelíd fény
ami idejár
hogy arcomról
le ne ejtselek
körbe fon
az ősz minden kelléke
együtt kókad a tájjal
a belémszakadt csendek
- leszúrt karók - meghajolnak
tegnap mindenhatónak hittelek
ma éjjel ajtót csapkodsz
fejemben
kopognak lépteid
(csak meg ne lásd
ahogy csikorog a huzat bennem)
korommal egészítem ki
a csonka eget
vonást vonásra
a fájdalom mindig
azonos alakba rendeződik
Jinxnek
közös álomban időzünk
ki-be jár bennünk a lélek
sarokban kuporgó
szavakat rugdosunk
micsoda nyugtalan ének
varrj a szádba szónak
ígérem hallgatok
kettőnk titkát halkan
súgom ott ahol
a csend is én vagyok
a nyirkos homályban félek
és a nesz is velem retteg
a porondon ahol nemrég
hasadt elméink verekedtek
erőtlen sikolyod kísért
és egybeolvadó arcok hantja
majd kereslek ahogy
hiányzó fog helyét
a nyelv tapogatja
Jégtánc
csak penge sík
és kósza nádszál
ami hozzá tartozik
néha erre jár
két nyurga lábszár
- tán csak nem balettozik
a hóseperte körben rója
kint és bent a végtelen
egyetlen dal szól ma róla
egyensúlyozva szíveken
néha erre téved
koszorúléptű
pengetalptól jég zizeg
lent hó takar most
s fel ha nézel
zuhan rád az éghideg
halkan szólok
pengelábszár
pipaszárég
nézd a földön lent ki megy
jár csak tovább
égre nézve
mint ki sose érti meg
Híd
Csend és élet között lebegsz
elfogyó utadon.
Halvány sziluetted
a végtelenbe hull,
sosemvolt évtizedek
felett körözök,
föld alá gyűrődnek
szárnyaim
és mégis repülök feléd.
levitáció
magamba simuló lény vagyok
egymásba illenek íveim
nyomasztanak a nappalok
a sötétség kavargó hírein
elmerengve néha
kiszakadok magamból
s elhagy testem a léha
Fekete doboz
Nem értesz jól. Ilyenkor felcsavarsz
s mint rossz rádió, én csak bömbölök.
Műsorfüzet. Adásban ment a karc.
Dobozok, frekvencia-börtönök.
Az este fals hang. Kimért dísztorok.
A reggel pattint hozzád zárakat.
Míg te bütykölsz és én piszmogok,
előkerülhet mégis pár lakat.
Feszítővas és rossz zsanér recseg.
A kíséret egy Sokol rádió.
Ricsajban végzi sok. S ha még lehet
halkulni, a csendet várd ki, jó?
mondok a
meg ne hallj
és meg ne szólj
el se üss
csak araszolj
te világod
én világom
közel jutni
bármi áron
vinne lábam
hanyatt-kedvem
szakad az ég
rongy felettem
fűzős cipő
dombtető
messze még a temető
roncsolt szárnyam
föld alatt
meghegeszti majd a nap
Otthon
darabokra szedlek.
a kezed, mint bárki másé,
ujjak, köröm, pórusok
a kézfejen, semmi különös,
a mondataid mások szájába is illenek.
szétdúlom a csontjaidat.
hogy a véred értem lüktet
nem látszik, de ez nem is érdekel.
mit visz? mitől folyik?
már szanaszét alkatrészek,
de nem tartok sehol,
hol a fenébe tartod azt, ami vagy;
megtorpanok, tán nem is konkrét hely,
a kezed, az ujjak, köröm és
a többi összerakva
és hogy nem szeretem magam
nélküled.
leszokóban
repedt homlokom mögül lesem
hogyan fáradok
csak ahogy a föld pörög
lassan ördögök szivárognak
amíg félrenézek
hát azért se félek
most tegnap van megint
a szögesdróton átbújnak
a furcsa nappalok
prés
álmomban ringatlak
ahogy gyereket szokás
aztán kiszakad a karom
vele a ringatás
a fejed elgurul
mint valami labda
gyerekrajz
valaki hosszú karja
póklábak a rajzlapon
karnyújtásnyira a fejed
mégis ott hagyom
forflori
közelít az éj a bakter testhideg
pengeszájam kék ecsettel festi meg
álomhozó köpenye ha szétterül
pupillámon szénfekete jéghegy ül
paplan korcán rossz koboldok rajzanak
így távolodsz éjre éj és napra nap
szörnyű szavam ha elérne ütne még
csend nyeli csak foltozatlan üstfenék
