dióhéj oldala

Gyula bácsi csak a szekrényajtó politúrjának visszatükrözõdésében létezett. Zsíros végû megsárgult botjára támaszkodott, de a szekrényajtóban csak a támaszkodás látszott, a zsíros végûség nem. A szuszogása hallatszott még és ahogy szájával csettintve sóhajt egyet, sarkon fordul és kimegy a szobából. Sosem tudtam miért csettint, tán azt konstatálta így, hogy az idõ áll, mozdulatlan. Be-belépett ellenõrizni ezt az állandóságot a szobába, soha nem néztem rá, a kisszobán kívüli valóságról csak a szekrényajtóból volt tudomáson. Néha becsukódott a szobaajtó, sárgás-szürkés kazetták tükrözõdtek a politúron, dulakodás hallatszott kintrõl aztán a dunyhák szuszogása, fel és le, mozgott az anginban a toll, félrenéztem, az ablakszárnyak közé tömött rongyot bámultam. Olykor a szuszogás után kivágódott a kisszobaajtó, nagyanyám pihegett, rózsaszín selyemhálóingével fedett hatalmas melle alig fért a szekrényajtón, engem figyelt, a szememet kereste a lakozott furnéron, de én elkaptam, kifelé figyeltem az ablakon, alakok jöttek-mentek, némelyik kopasz fejebúbját láthattam csak, az állandóságból kinyúló kezek remegtették a körtefa ágait, képzeletem rajzolta tovább a fáról leszakadó körtét, az állakra lecsorgó nyálakat.
Egymásnak préselõdõ arcok voltak még a szekrényajtón, voltak szótlanok, ezek az ágy mögötti fal repedéseibõl rajzolódtak, centirõl-centire változtak, arcélük megtört a faerezeten, araszoltak a zsanérok felé, aztán ahogy a zsibbadás kimozdított, úgy tûntek el hirtelen mindannyian, átvette helyüket anyám szõke lobogó haja, háta, arca, háta, jött-ment, se hozott, se vitt. Aztán arcélek megint, igaziak, a szõke és az õsz, összepréselõdve, egymásba hajolva, sziszegve fojtott hangon, sose szûnt ez a sziszegés, olyan állandó volt, mint az idõ, ami mozdulatlan, mint Gyula bácsi, aki ellenõrizte ezt.
Bent hordtam a szekrényajtót a mellkasomban, nem gyûlöltem és nem is szerettem, ha elfordult a kulcs megrepesztette a szobát, a repedt szobába ruhaszag telepedett, ilyenkor elromlott a szoba, vásni kezdtek a repedések falon, izgett-mozgott a sok szótlan alak, az õ arcuk közé préselõdött az enyém is, bezzeg ilyenkor nem jött Gyula bácsi ellenõrizni az állandóságot.
Mikor összeértek az ajtószárnyak, visszament a ruhaszag, bezárult a soha nem használt holmik univerzuma. Eltelt fél délután is, míg elmúlt ez a szeplõ a szekrényajtóról. Haragudtam. Az idõre, amiért kibillent, a mindenségre, amiért nem tükrözõdik és nem jut belõle rám, a szótlan alakokra, Gyula bácsira.
Anyám kiment, hajszála a kulcslyuk és a kulcs közé akadt, kibérelte figyelmemnek azt a délutánt, erõltettem a szótlan arcokat, hogy a repedésbõl valami megint összeálljon, vártam Gyula bácsi csoszogását, sziszegõ hangokat, de semmi világot nem tudtam a szekrényajtóról pajszerolni.

Ma sem alszom el. Kifutnék az életembõl, de annyi sokmindent kéne magammal cipelnem, hogy futásról szó sem lehet. Megnõnek a sokmindenek ilyenkor éjjel, még annál is jobban kergetnek, mint ahogy napközben teszik, moccanni sem merek, visszatartom a levegõt, félek besszippantanék valami marót. Rágom a számat belülrõl épp eleget. Ülök naphosszat a hatalmas térben, jönnek-mennek körülöttem, fontos dolgok intézõdnek, úgy teszek, mintha magam is fontos dolgokat intéznék, de megbénított valami, nem tudom pontosan mikor, de tart, kitart, régóta és jó sokáig eltart még. Szabályos medre van már ennek a bénaságnak, leülök az asztalomhoz reggel, körbebiccentek a kollégáknak és már kezdõdik, gép bekapcsol és gombnyomásra terjed is szét a zsigerekben a menetrendszerinti bénaság. Mint valami lemezre nyomott barázdák, napról-napra végigjáródnak, kimosnak az ereimbõl minden mást. Ki fognak rúgni. Ezt az ütemet veri a tû a barázdákon. Tüzet oltok. Sokszorannyi idõ alatt elkészítem a projekt reprezentatív részét, különbözõ szegmensekbe betekinteni ritkán van idõ, csodálják a zsenialitásomat, szinte meg is dicsõülök. Csak én tudom ki vagyok.
Reggelente lendületet veszek, gyerek óvodába, sok a dolog, mami siet, integet, visszanéz, elhatároz. Veri a tû az ütemet. Ki fognak rúgni. Terv kellene, módszer, valami ritmus, feszített tempójú, pontokba szedett.
Naponta buszra szállok és egy üvegépület laminált asztalához leülök a napi betevõ bénulásomért.